Ikrek - valóban, már feltűnt.

Igazság szerint, mikor az ember babát vár, a lehető legnagyobb örömmel kell(ene) készülődnie. Most nem azokról a testi változásokról, "nehézségekről" beszélek, ami minden terhesség velejárója hol kisebb, hol nagyobb szinten. Nekem az a szerencsés helyzet jutott, hogy egészen az utolsó hétig benn tarthattam a pocakomban a picikéimet, azonban a súlyuk külön-külön egy normál terhességnek felelt meg. Ez ritkaság számba megy, és iszonyú megterhelő volt már a vége felé, de ettől még ember, nő maradtam, aki ha óvatosan is, de szeretett volna - mily meglepő! - normális tevékenységeket folytatni, mint megannyi más sorstársa (bevásárlásra elkísérni egyszer-egyszer anyut, kimenni a vízpartra üldögélni stb.).

Azonban az emberre nem volt ráírva, hogy hány bérlő is van odabenn, és ennek következménye az volt, hogy az emberek úgy néztek rám, sőt, sokan úgy szóltak, hogy halljam is, hogy megértsem, menjek már be a szülőszobára, és ne a Balcsi partján szüljek meg, holott akkor még csak 6 hónapos terhes voltam. Az emberek "kedvessége" persze megfordult, mikor egy vicces feliratú pólóban sétáltam (vánszorogtam) a férjem mellett, leesett mindenkinek, hogy ho-hó, itt egészen jópofa szituáció van - ikrek!

Aztán, mikor megszülettek, az emberi kiváncsiság (szánt szándékkal nem írok mást) ismét felénk fordult, hogy "De aranyos! Két baba! Mekkorák? Fiú? Lány? Egypetéjű? Kétpetéjű?" És sorolhatnám. Persze, az emberek nem mindennap találkoznak ilyen esettel, kedves jelenet, két kisbaba, két ügyetlen, útját még csak most kezdő szülő, és ez egy bizonyos mértékig még kedves is. De van egy pont, mikor már nem az. 

Csak egy valamibe gondoljunk bele: egy kisbabánk van, tologatjuk, hordozóban napoztatjuk, várunk az orvosi rendelő előtt, és szeretnénk, valljuk be, szeretnénk, ha mindenki megkérdezné az összes születési paraméterét, megfogná(!) őt, akár csak megsimítva a kis, bebugyolált lábakat? Belenézne a babakocsiba, holott most születtek és még igencsak fogékonyak lehetnek a bacikra? Meg egyébként is. Ha ez még egy viszonylag magának való anya lelkivilágával párosul, akkor nem a "szeretem az emberiséget" felirat villan föl a homlokomon.

Senki nem szereti, ha méregetik, vizslatják, aki igen, az Való Világbeli lesz, politikus vagy színész. Egyik sem vagyok, és a gyerekeim, bármily meglepő, még szerintem most sem fogják fel, hogy ők ikrek. Egyáltalán mi az? Kölcsönösen szerintem azt gondolhatják, hogy van még egy gyerek, akit anya és apa mindig hazahoz velem együtt a játszótérről, na jó, hát játsszunk együtt. :) Persze, ez ennél jóval összetettebb, ez csak a poén helye.

De véleményem szerint, senki nem szereti, legalább is, én mint anya nem szeretem, hogy megállítanak, kérdezősködnek, fogdosnak (se engem, se a fiaimat, mert harapok), én ilyen anyatípus vagyok, és kész, ezért nem kér az ember bocsánatot. Én legalább is nem.

Játszótéren is az outsiderek csoportjába tartozom, egyszerűen nem vagyok kommunikatív, csak azzal, akit annyira közel engedek, amennyire én szeretném. Bezárkózott? Magányos? Önző? Lehet. Lehet? Nem tudom, de ez így van rendjén az én életemben.

Mikor rájuk néznek, és megmagyarázzák nekem, hogy voltaképp az egyik igenis lánynak tűnik, olyan kis szép... no komment, vagy két tök egyforma poronty. Nem azok, de semmi gond, ha ezt valaki így látja, ez még vicces is. De van egy határ, ami után kínos, kellemetlen, fárasztó erről beszélni.

Íme egy jó nagy különbség, ami elüt az egyes terhességektől, egyes babaneveléstől. Biztosan van olyan ikres anya, aki imádja, hogy a játszótér, helyi bolt, orvosi rendelő középpontja legyen. Én nem. És azt hiszem, hogy a gyerekeim sem. Miért? Mert nekik ez így természetes, ők így szocializálódnak, és majd annak idején, nem is olyan soká, maguk dönthetik el, hogy fognak ilyen helyzetben viselkedni. Én a világ egyik legbüszkébb anyukája vagyok, ez szerintem rám van írva, de egy kedves kérdés után már nem szeretek további részleteket elárulni, megosztani végképp nem, hacsak én nem szeretném.

Ez igazán megosztó téma - várom a kommenteket, akár magán úton is, ahogy eddig.