Ikrek a játszótéren

Elérkezik a várva várt pillanat, amikor már nem aggódsz folyton, hogy mikor esik el drága porontyod, és a másik 50% felől is biztos lehetsz, hogy egy kicsit észben tartja, amit mondtál neki a járdaszegélyről, a kavicsokról, azok dobálásáról, és vélhetőleg raktározódott az elmékben a kuka mint megközelíthetetlen imaszentély gondolata, távolról imádjuk, de nem nyúlunk hozzá - irány a szabad!!!

Miután átverekedted magad a mit vegyünk ma fel kérdésen, és nem kaptál idegbajt azon, hogy az egyik felöltöztetett gyereked kétszer vette már le a korábban ráadott pulcsit, míg a másik kisfiadat próbálod felöltöztetni; próbálsz két, magát Houdini és Alonso keverékéből összegyúrt gyerkőcöt az ajtó felé terelni. Kinn vagyunk, szuper!

Mindig is szerettem friss levegőn lenni, hiszem, hogy ez a gyerekeknek is hasznára válik, és nem a Béres-csepp reklám helye, de nagyon sokszor vagyunk kinn egyedül a parkban, utcán, téren, pedig nincs rossz idő egyáltalán. Ez csak a mellékzönge.

Támadt egy balga ötletem, hogy próbáljuk meg a játszóteret, hátha. Jót tesz nekünk, gyerekek is szocializálódnak, ha már eddig nem, kipróbáljuk a játékokat. Hozzáteszem: két, azonos korú, 17-18 hónapossal nem tudsz egyedül játszótérre menni, mindenképpen segítség kell. Vannak olyan anyák, akik úgy vannak vele, sebaj, kis horzsolás az orron, 1:0 az aszfalt-gyerek mérkőzésben az aszfalt javára - én nem vagyok híve ennek, ha lehet, elkerülöm az ilyen sérüléseket, úgyis lesz (van) már ilyen elég később.

Ahogy korábban is írtam, az, hogy ikrekkel érkezel valahova, rátok irányítja a figyelmet. Szeretem, nem szeretem, ez van, van, hogy jó, van, hogy nem az. Egyénre válogatja. Viszont az, hogy nem tudok, még ha akad is egy kósza fél perc, magamban ücsörögni, álldogálni, mélázni, vagy nevezzük lyukas fél percnek, amit magamban tölthetnék, az kissé bosszantó. 

Megállás nélkül kérdezik, hogy milyen volt, amikor, milyen most, elhallgatom az összes vágyálmot, hogy ő is ikreket szeretne, vagy, ami még ennél is jobb, sajnálkozó mondatokat kapni, hogy részvétem, majd csak lesz jobb és hasonlók, az már igencsak fárasztó. Persze, persze, minek lettek ketten, ha egy baba lett volna, nem lenne ez az egész, de balga az, aki azt hiszi, hogy ez mámorító boldogság egy anyának, mindenhol, mindenkor, bárhova megy. Az meg méginkább felteszi a pontot az i-re, hogy igyekszel a két izgő-mozgó sajtkukacod után menni, hisz mindegyik valami olyat szeretne, ami nem túl biztonságos, de csak két kezed és lábad van. 

Szóval, nevezzük nevén a gyereket, egy anya szempontjából ez picit terhes. Figyelni a gyerkőceidre, játszani velük, elmagyarázni miért nem szabad Pityukát, Gyurikát leszedni a csúszdáról, elkerülni a dupla hisztit, lévén két gyerek, amiért nem engedem, hogy télvíz idején a homokozóban landoljanak. Ez a dolgom, ez rendjén van, de a terefere nekem nem fér bele, ha már mást nem, időben egyáltalán nem. Jelen esetben felejtős a nyugodt játszótéri szaladgálás, mert minden vagyok olyankor, csak nem az.

És milyen ez a gyerekek szempontjából? Lévén, még nem beszélnek, csak a szülői fordítóprogramom révén nyerek bepillantást a gondolatokba, a más gyerekekhez való viszonyulást csak a metakommunikációból tudom leszűrni. Vegyes. Két kisfiam teljes ellentéte egymásnak, az egyikük azonnal nyit, kezdeményez, a másikuk kivár, és eldönti, hogy részese kíván-e lenni a játéknak, beszélgetésnek, ismerkedésnek, de nem félszeg. Éppen ezért két, eltérő reakció szokott megnyilvánulni. Döntően azt látom, hogy - ellentétben más gyerekekkel - nincs semmilyen anyu szoknyája (ha lenne) mögé rejtőzködés, állnak elébe a másik gyerkőcnek. Már idejekorán kaptak "kiképzést" abból milyen az, ha elveszik a játékukat, így ezt is érdekes volt megfigyelni, hogyan alakítják: semmi hiszti, morgás, konfrontáció nem volt, egyszerűen visszavették, ami az övéké, és hiába csak az egyiktől vették el (ideiglenesen) a játékot, a másikuk is odaoldalazott, és felkapta a maradék, saját játékot, és tüntetőleg magával vitte, berakta a babakocsi hátuljába, és ezzel pont volt a végén.

Úgy látom, hogy az ikrek valami belső összhangban vannak egymással, védelmezni kezdik egymást, mégha csak kezdetleges és félig tudatos formában is. Biztos, hogy ez még csak a kezdet, ebből messzemenő következtetéseket nem lehet levonni, de izgalmas lesz megfigyelni.

Összességében, a játszótéri kiruccanás felér egy 1,5 órás kardio edzéssel; kicsit fárasztóbb volt a statisztika órákat végigülni, és értelmesnek látszó fejjel figyelni, mint mikor az anyákkal "beszélgetek", de a gyerekek számára hasznos, mert kell, hogy találkozzanak másokkal is, így lesz teljes az ő kis világuk. Nem egyszerű, segítség szinte elengedhetetlen a kezdeti időszakban, de minden pénzt megér, mikor hazafelé tolod a babakocsit, és beszélsz a kis porontyaidnak a közelgő tavaszról, "látjátok, rügyezik a fa" és hasonló bölcselkedések, és nem érted a veled szembejövő gyalogosok kedves, de egyre szélesedő mosolyát. A két sajtkukac lekókadó fejjel elaludt.